Ugrás a tartalomhoz Lépj a menübe
 


Prókay Miklós - Capuai Levél A HUNIPARTRA 1964. június 15.

1964.06.15

1-dscn0094.jpg

Capua, 1964. június 15.

Kedves Mindnyájan!

Gyalázatos hanyag alak vagyok, elismerem, de hosszú hallgatás után végre megint írok, és tudatom veletek, hogy 60 éves korom betöltése után nyugállományba vonultam. Ez év március 4-től nem élek többé menekülttáborban. Eddig ugyanis, mint többször írtam, táborban éltem, mert kint az olasz kormány idegent nem hagyott elhelyezkedni, hiszen a háború után, sok éven át, a rengeteg olasz munkanélküli is kénytelen volt külföldön munkát keresni, vagy véglegesen kivándorolni.

Mink sajnos nem tudtunk kivándorolni, mert az USA a háború után évekig nem fogadott be „volt ellenséget”, amikor pedig már befogadott volna, mink éppen akkor rokkantakká váltunk, és ezért nem tudtunk kivándorolni, táborban éltünk tehát, ellátást, egyebeket, ingyen kaptunk. Tábori „pályafutásom” során voltam éjjeliőr, rendőr, raktárnok, postamester, könyvtárnok.

Hanem most már vége a tábori életnek! Ez év január 1-től Capua szélén, egy nagy kertben álló vadonatúj villa első emeletét béreljük. A szép és modernissimo lakásunk áll: 3 szobából, +fürdőszoba, +konyha, +előszoba, +terasz, és a lakás előtt, a ház teljes hosszában egy széles, fedett folyosó. Ablakaink egyrészt a nagy kertségre nyílnak, másrészt a Szt. Miklós-hegyre. Kilincsek nincsenek, minden ajtó gombnyomásra nyílik és csukódik. Takarékossági kényszerből vettük ki éppen ezt a lakást (2 évre), mert bent a városban a kiszemelt 2 szoba (+járulékai) havi 20.000 Lírába került volna, itt pedig csak 18.000 L-t fizetünk. Van hálószobánk, fogadószobánk, a feleségem otthoni, régi szép bútoraival berendezve, ugyancsak az én dolgozószobám is, amelyek biztosan a feleségem ügyvéd nagyapjáé voltak valamikor, de a konyhánk, fürdőszobánk, teraszunk, vadonatúj belevalókkal van ellátva, egy közintézmény ajándéka révén. A villa vadonatúj, mi vagyunk az első lakók (a földszintet a tulajdonos fia lakja) legmodernebb, mégis minden szoba tágas, nagy, sőt még a konyha is és a fürdőszoba is. Villannyal fűtünk, gázzal főzünk, neonfénnyel világítunk, gyümölcsöt, főzeléket, kenyeret, tejet és minden egyebet helybe hozzák. Január óta béreljük a lakást, de csak március 4-én jöttünk ki bele a táborból, mert a nedves tél, meg az új falak miatt nem akartunk beleköltözni, addig csak berendezgettük lassan és főleg fűtöttük-fűtöttük, hogy jó száraz legyen.

A nyugdíjunk csal havi 50.000 L (vitalizia = életjáradék), de van még nekünk is magánbiztosításunk, havi 15.000 L; így összesen kb. (százegynehány dollárnak megfelelő) 65.000 L. Ez az összeg máshol talán bőségesen elég lenne, de itt a magas árak miatt nem valami túl nagy jólétet jelent. Persze nem lehet bankba rakni belőle, de nem is hiányzik semmink, megvan a tisztességes megélhetésünk, vagyis megvan a létminimumunk, - ha nem emelkednek az árak tovább! Ezen kívül persze orvosi segély és gyógyszerellátás is. Mindezek természetesen egész hátralévő életünkre szóló javak.

Mint tehát látjátok, anyagi szempontból nem volna semmi különösebb bajunk, gondunk, csak az egészségünk kutyálkodik néha. A feleségem például az idén már másodszor van klinikán, a rokkant lábával. Érszűkület miatt vérrögösödés (trombózis) kezdődött a lábán, és ha fel nem oldják a vérrögöt idejében, le kellett volna vágni a lábát, vagy ha a vérrög mégis megmozdult volna, és a véráram a szívbe vitte volna, akkor azonnali halált okozott volna. Szerencsére a nagybátyja is nagytudású, híres nápolyi orvos, de a kezelőorvos is azonnal felismerte a bajt, és azonnal vitették a klinikára, három héttel ezelőtt. Ma már teljesen jól van, túl minden veszélyen, naponta tízszer is végig sétáljuk a klinika hosszú folyosóját vele. Holnap megint jön Nápolyból a nővére, és hazahozzuk. Itt volt elhelyezve a capuai magánklinikán, így aztán naponta kétszer is meglátogathattam 1-2 órára.

Hanem mit írjak még? Talán azt, hogy Bíró Zoltánék szintén nyugállományba vonultak, visszajöttek az USA-ból Európába. Spanyolországban, Madrid mellett vettek háromszobás öröklakást, és most megint készülnek meglátogatni bennünket. (Három évvel ezelőtt Aversaban is meglátogattak bennünket.) Megint egy nagy körútjuk során jönnek el hozzánk.

Hej, de jó is volna, ha közületek is betoppanna már egyszer valamelyik! Jancsikám, valamelyik fiad tavaly vagy tavalyelőtt azt írta, hogy Laci testvér szívesen meglátogatna, ha meghívnám. Hát kell ehhez hívás? Csak jöjjön, akár azonnal is, nagy-nagy öröm lenne Capuában, ha akár ő, akár Te, vagy bárki közületek bezuhanna hozzánk! Mért, nem jöttök, ha tehetitek?! Örömmel vinném megmutatni Capuát és Aversát, Nápolyt és Casertát, Salernót és Sorrentinót, Amalfit és Ravellót, Positanót és Pozzuolit, Pompeit és Herculanumot, Caprit és Ischiát, a Kékszigetet és a Zöldszigetet, stb. Örömmel vállalnám, ha megtehetném, még az idáig való utazás összes költségeit is, csak beszélhetnék már veletek 19 esztendő után!  De hát ez már túlhaladná anyagi erőnket, – sajnos!

Viszont időnként küldhetnék jó állapotú használt ruhaneműket, de sajnos az otthoni forgalmi ár 60 %-át kellene utána fizetnetek vámul. Innen, én azt nem tudom megállapítani, hogy megéri-e még így is, ezért nem küldtem tovább.

A fiad bélyegeket is kért tőlem, küldhetnék is, hisz van mindig valamennyi, de egyszer úgy hallottam, vagy olvastam, hogy csakis a Nemzeti Bank vagy valami más efféle hivatal útján, hosszadalmasan lehetne csak a küldést lebonyolítani. Ha a fiad megírja pontosan, hogy az eljárás mi lenne, akkor szívesen küldök.

Ja, igen! Pontosan, részletesen írjátok meg, hogy mi történt az én bútoraimmal, könyveimmel, régiségeimmel, képeimmel, minden egyebemmel.

2-wp_20160124_001.jpg

Az András testvér fia évekkel ezelőtt írt Canadából, és persze válaszoltam neki mindjárt, de azóta sem jelentkezett. Lehetséges, hogy a házszám nem volt pontos, de kiolvashatatlanul írta a gyerek, olyan számot írtam, aminek látszott. Mi az András címe? Hát Horváth Miklós tartja-e még a rokonságot?

Még egy „távirati” összefoglaló a mi kis városunkról. Magyarok a X. sz.-ban jártak itt először, ha jól emlékszem, 924-ben, tehát a Kalandozások Korában, a várost elfoglalták, Szalárd, a csapatkapitány, kivetette a hadisarcot, mivel azonban lassan folyt be az arany-ezüst, felgyújtották a várost. Másodszor Nagy Lajos korában vették be a híres várat, 1348-ban. Harmadszor 1350-ben, tehát Nagy Lajos második büntető hadjáratában. Negyedszer, mint barátok jöttünk ide, és a város mellett, a Volturno folyó lapályán segítették megteremteni az olaszoknak Itáliát Türr és Éber tábornokék, meg Teleky, Tüköry és Figyelmesy ezredesek, a magyar huszárezredek élén. És most én capuai polgár lettem. Amikor a város főterén, a kávéház teraszán (Piazza dei Giudici – Bírák tere) esténként elüldögélek egy-két serital mellett a megszokott asztalomnál, a tömegben mellettem elsétáló táborbeli magyarok hangját, beszédét hallva, gyakran összeülök képzeletben egy kis vitatkozásra Szalárddal, vagy Lajos királlyal, aztán Éberrel, vagy Telekyvel vagy Figyelmesyvel és Tüköryvel, míg meg nem érkezik az öreg, nagy bajuszú Türr Pista, és azt nem mondja, hogy: „No, gyerekek, elég volt, gyerünk haza.” Amire a szellemalakok csakugyan el is tűnnek az ezeréves vén dóm tornyában, a denevérek közé, éjjeli szállásukra.

De most már megyek főzni az ebédemet, mert a dinnye, akármilyen piros és akármilyen mézédes, mégiscsak sovány takarmány ebédre. Megaztán egy kicsit még drága is, mert egyiptomi. No, majd leszáll a lóról, ha 8-10 nap múlva megjelenik az olasz dinnye! Ja, igen! Itt két hét óta már aratnak, nagyrészt már készen is vannak, sőt, sok helyen már csépelnek is.

Igaz testvéri szeretettel csókol Felségeddel és gyerekeiddel együtt: Miklós.

Címem: Prókay Miklós, Via Cappuccini 3. (Caserta) CAPUA-ITALIA

Pfeiffer János levele Prókay Miklós pályafutása kezdetén. 1924. július 9.

 

A mappában található képek előnézete Dulity Tibor Képtár