Ugrás a tartalomhoz Lépj a menübe
 


Erdei Ferenc Futóhomok A Duna-Tiszaköz.Földje és Népe (3).

1930.05.28


wp_20150526_001.jpg

A MULT 1.3 "A Duna-Tiszaköz törökelőtti története csak a tájnak a története. Mindaz, ami addig történt, az előidőknek tanulságos, de nem meghatározó erejű lefolyása. A mai társadalom élete a hódoltság utáni újjáépítéssel kezdődik, mert ami nem pusztult is el a török-tatár és az azt követő kuruc-labanc harcok alatt, az is lényegesen átalakult.

Budapesti és kecskeméti múzeumok tanusága szerint minden kor lerakta itt a maga rétegét. Emlékek kerültek elő a Duna-Tiszaközén a réz- és bronzkorszakból, jeléül annak, hogy már akkor is ember lakott ezen a tájon. A budapesti gyűjtemények a római korból is tengernyi emléket őriznek, mint az első magas civilizációjú társadalom dokumentumait, a kecskeméti múzeum pedig páratlan érdekességű népvándorláskorabeli hun, avar és szarmata emlékek sorát, bizonyságul arra, hogy a nagyhírű város határa az előidőkben is nevezetes volt.

A honfoglalók legelőször a Duna-Tiszaközét szállották meg. Ezen a vidéken van Alpár, az első komoly csata színtere és itt van Pusztaszer, az első nemzetgyűlés helye. A honfoglalók törzsei a kúnpuszták kivételével birtokba is vették a két folyó közét s később a vezérek idejében is főszerepet vittek ennek a területnek a nemzetségei.

A szentistváni országépítés mindjárt a szervezőmunka kezdetén megalapította a Duna-Tiszaköz vármegyéit. A ma egyesült vármegye helyén három vármegye és több apró hely­hatóság alakult, aminek a természeti viszonyok adják a magyarázatát: részint a Duna elágazá­sai, részint a különböző tavak és mocsarak tagolták így a tájat. Visegrád vagy Pilis vármegye volt az első szentistváni megye s területén négy vár állott az Árpád-korban: Visegrád, Buda, Ó-buda és Solymár; Pilis vármegye magában foglalta a mai egyesült megye egész duna­jobb­parti részét. A régi Pest megye viszont megfelelt a mai Pestvidéknek, szintén ős vármegye volt s területén egyetlen város állott: Pest, amely különösen az Anjouk és Mátyás idejében virágzott. Solt megye a mai Dunamelléket foglalta magában a Csepel-szigettel együtt; lénye­gileg nem volt önálló vármegye, hanem fajszi széke Fehér megyének, később azonban gya­korta vármegyeszámba vették; erősített helye volt Kalocsa, akkor is már érseki város. A mai Bács megye területén a régi Bodrog megye állott, s Kiskunhalas határát is magában foglalta.

Több kisebb helyhatóság is volt vidékünkön: így a csepeli ispánság, a sárközi szék, továbbá a Kiskunság, ezek közül azonban csak a Kiskunságnak van különös jelentősége.

A kúnok 1239-ben jöttek az ország területére. 1279-ben László király privilégiuma szabályozta társadalmi formáikat és megnevezi első szállásaikat. Hontor, Mizse, Kecskemét, Halas, Zentelt, Kolbász és Berény voltak ezek a szállások; három kerületet alkottak: a Jászságot, a Nagykunságot és a Kiskunságot. A Kiskunság három részből állott: halasi, mizsei és kecskeméti székből. A főszék volt Halas, a Kiskunság főfészke, ebbe a székbe tartozott még Félegyháza. Kisebbek voltak a mizsei és a kecskeméti szék.

A korszakalkotó pusztítás 1526-ban kezdődött, amikor a mohácsi csata után a török hadak két ágra szakadva a Duna és Tisza mentén vonultak vissza hazájukba, miközben mindenütt nagy pusztítást és prédálást vittek véghez. Ez a beköszöntő zsákmányolás a birtokbavételt jelké­pezte, ettől kezdve állandóan török zsoldosok tanyáztak a meghódított tartományban. Volt olyan idő, amikor magában Pest megyében 12.000 főnyi sereg emésztette a lakosság javait. A leigázott területen kialakított török államszervezet szigorúan hadi-pénzügyi organizmus volt. Csak a birtokbantartás, az adó- és a zsákmányszedés szempontjai érvényesültek az igaz­gatásban, mással (vallás, igazságszolgáltatás) a török nem törődött. Ez a szervezet volt az oka egyrészt annak, hogy a magyar hatóságok továbbra is megmaradtak bizonyos hatáskör birtokában (igazságszolgáltatás, vallási igazgatás), másrészt annak, hogy a török uralom a végsőkig kiuzsorázta és elpusztította a hódoltsági területeket. Egyedül a megduzzadt mező­városok népe tudott nagy üggyel-bajjal fennmaradni ennyi veszedelmek közepette.

Az egyesült Pest megye urai Fülek várában gyűléseztek s aggodalommal figyelték népük romlását. A parasztság jórészben elküldötte az adót urainak a királyság területére is, magára maradottságában azonban bizonyos autonóm védelmi szervezetet létesített, nevezetesen a parasztvármegyét. Ez elsősorban biztonsági szervezet volt: védelem a kóbor hajdúk ellen, azonban a védelmi, mezőrendőri hatáskörön túl is fejtett ki működést, amint azt az 1663-i kunszentmiklósi jegyzőkönyv mondja: »helyeknek megmaradásáért a rajtok hatalmaskodók ellen, az kik magyar pártnál vagynak, irtanak szabályrendeleteket.«

A magyar rendeknek minden veszedelmek között megőrzött vezetői fölkészültségét semmi sem bizonyítja jobban, mint az, hogy a vármegyei szervezet a török kiűzése után visszaáll helyére és erő tud lenni paraszti követelésekkel és uralkodói önkénnyel szemben egyaránt. Pest megye területén először 1684 tavaszán Gácson tartott a megye nemessége megyegyűlést. A török kiűzése után a Kiskunságot is Pest megyéhez kapcsolták, kiváltságai azonban továbbra is fönnmaradtak. 1703-ban nagyon súlyos csapás érte e kiváltságos területet: a kincstár mindenestül eladta a Német Lovagrendnek. Hosszas alkudozás és közbenjárás után 1745-ben jött létre az egyesség 580.000 forint váltságdíj ellenében, melyet arányosan viseltek az egyes községek. A Kiskunság birtokrendezésének ez az ú. n. »redemptio« volt az alapja.

Hogy a török pusztítások mivé tették a korábban kultúrált vidéket, arra nincs más szó, mint hogy pusztává. A korábbi kultúrmunkának nyoma sem volt látható. A természet visszavadult. A vadvizek, mocsarak elhatalmasodtak, puszta, nádas, ingovány és irtvány fogadta az új életet kezdő társadalmat. Ott kellett kezdeni, ahol a honfoglalás idején; félnomád állattenyésztéssel.

A népesség iszonyúan megfogyatkozott. A porták száma egyharmincadrésznyire csökkent le. Pestnek 1696-ban 228 háza volt s 342 család lakott falai között. Úgyszólván csak a városok és a mezővárosok maradtak fenn. Falvak csak a Dunamellék mocsárszigetein, az aszódi, nagy­kátai és a váci járásban vészeltek át, nemkülönben a budai oldalon. A többi falvak népe elszéledt vagy elpusztult.

családos gazda

21.596

özvegy

3.736

tehetős zsellér

2.008

szegény zsellér

1.278

kézműves

1.774

1715-ben az összeírás 30.332 főnyi kereső népességet mutat ki az mellékelt címek szerint:

Ha ehhez hozzávesszük a kb. 2%-ot kitevő nemes családfőket, úgy előttünk áll az induló társadalom kb. 100.000 főnyi népessége.

Ugyanezen összeírás szerint az egyesített Pest megye területén 138 lakott hely volt. Öt évvel később is csak 144 lakott helyet talált az összeírás. A föld ember nélkül mit sem ért s az új társadalom berendezkedését széleskörű telepítői munka indította meg. Először magánosok telepítettek, majd hamarosan egyházak és a kincstár is. Ezek a telepítések legnagyobbrészt idegen nemzetiségeket hoztak a török előtt nagyrészben magyar vidékre; csupán Rákos­csabára (1720), Kartalra (1820), Kerekegyházára (1680) telepítettek magyarokat, a többi helyekre szlovákot, németet és szerbet. 1720 után indult meg az általános benépesítés, ennek az akciónak a következménye, hogy Budavidék újra németté lett s az egész Dunamellék nemzetiségi területté.

szántó (hold)

516.390

legelő

540.491

rét

276.602

szőlő

42.896

Rendkívül súlyosak voltak a duna-tiszaközi társadalom gazdasági föltételei is. A mező­gazda­sági művelés alatt álló terület 1719-ben az alábbi képet mutatta:

Az állatállomány sem mutat vigasztalóbb képet. Pest megye állatállománya 1715-ben a következő:

igás ökör

39.264

igás ló

25.946

fejős tehén

28.422

meddő tehén

2.313

legelő marha

17.214

legelő ló

4.218

juh

18.241

sertés

11.914

Világosan mutatják e számadatok, hogy a mezőgazdasági termelés gerince, az állattenyésztés is mérhetetlenül leromlott. A szőlőkultúra 1715 körül elevenedett meg s 1720-ra megkétsze­reződött a szőlőterület. A német települők, akik a 18. század németországi agrikultúráját hozták magukkal, joggal nézték le csodálkozva és megvetően a magyar paraszt munkáját. Kivételt jelent az állattenyésztés komoly kultúrája, ez a félnomád paraszti szilajtenyésztés szinte honfoglaláskori hagyományképpen él tovább ezekben az időkben is.

A kereskedelem és ipar éppenhogy létezett: 1715-ben Cegléden volt három kereskedő, Nagykőrösön egy, Ráckevén néhány márkakereskedő és Szentendrén több szerb vásáros. Az iparosmesterség se állt sokkal jobban: az egész vármegyében egy ács, egy borbély, egy fazekas, két kovács, egy kőműves, egy lakatos, négy szabó, öt varga, két asztalos és tizen­három egyéb műves volt, összesen harmincegyen. Ugyanakkor száznegyvenegy száraz és vízimalom állott egész Pest megyében.

 Művelési ág

kuriális

urbariális

egyéb

Összesen

szántó

131.873

106.524

276.892

515.298

rét

104.036

49.994

122.766

276.796

legelő

197.936

76.384

198.564

472.884

erdő

134.629

2.795

-

137.424

szőlő

2.033

40.862

-

42.895

A gazdasági élet szervezete a rendi társadalom természetének megfelelően többnyire kisebb-nagyobb nemesi birtokból tevődött össze, amelyek részben kuriális, részben urbariális kezelésben voltak. 1733-ban 94, 1805-ben pedig 157 nagybirtok volt Pest megye területén. A kuriális és az urbariális földek megoszlását egy 1719-ből fennmaradt összeírás szemlélteti holdakban.

A kuriális birtokokon mindenütt cselédség munkálta a földeket nagyüzemi keretek között s a viszonyok e tekintetben egészen egységesek voltak. Az úrbéri birtokok azonban, szervezetü­ket tekintve már komoly eltéréseket mutatnak. A mezővárosok egyben váltották meg úrbéri kötelezettségeiket s ezt városukon keresztül fizették földesuruknak, tehát lényegében adózó parasztok voltak külön-külön kisgazdasággal és semmiféle nyomásrendszer vagy földesúri előírás nem kötötte termelésüket. A falvakban már kiki egyénenként teljesítette úrbéri kötelezettségeit, dézsmát, adót, robotot szolgáltatott s a nyomásrendszer, azonkívül pedig földesura különleges kívánságai szabtak irányt termelésének. Volt ezeken kívül néhány nemesi falu is kisgazdaságokban dolgozó bocskoros nemességgel (pl. Aporka), továbbá a Kiskunságon kívül még két kiváltságos terület: a sárközi és a fajszi szék. A sárközi szék parasztsága a kalocsai érsekség kiváltságos jobbágyai közé tartozott s mentes volt bizonyos szolgáltatások alól, a fajsziak pedig a szekszárdi apátságtól élveztek privilégiumokat. A Kiskunság nem volt úrbéres terület, lényegében azonban a redemptió épolyan viszonyokat teremtett számára, mint a mezővárosokban az egyösszegű úrbérváltság.

A munkásviszonyokat 1729-ben megyei határozat rendezi. Eszerint a maximális bér aratók­nak tiszta búzából egynyolcad, keverékből egyhatod, rozsból, árpából és zabból egyhatod rész. Egy szolgabírói határozat (1730-ból) kimondja, hogy a munkások lakóhelyükről más­hová nem szegődhetnek addig, míg ott egyáltalán van munka. Az elszerződésnek egy másik szabálya szerint a munkásnak az év kitelte után egy héten belül új helyre kellett szegődnie, vagy megújítani régi szerződését, ellenkező esetben 24 frt. bírságot köteles fizetni (1723-i megyegyűlési határozat), ami elég nagy összeg, mert ugyanakkor egy béresnek 10 frt az évi bére alsóruhán, egyéb ruházaton és ellátáson fölül.

Igen jellemző előírásokat tartalmaz egy későbbi (1804) szabályrendelet:

»Meg nem engedtetik, hogy szolgálatra alkalmatos férfiak és fejér személyek szolgálat nélkül legyenek, minthogy tolvajságoknak elszaporodása nagyrészben az ilyen személyeknek korhelységekből veszi eredetét.«

»Ha az olyan szegénysorsú embereknek, akiknek semmi Gazdaságok nincsen, számosabb gyermekei volnának, akik szolgálni nem akarnak, azok a helybeli Bírák által a faluban szokásban levő bérért való szolgálatra szoríttassanak.«

»Tselédtől semmit a Gazdája híre nélkül megvenni, annyival inkább italért által venni nem szabad, különben aki ez ellen vét, mint Orv Gazda, úgy fog büntetődni.«

»Az idejének kitöltése előtt elszökött tselédet Gazdája jelentésére a Szolga Bírák Urak nem várván a Vármegye rendelésétől, mindjárt fogattassák el és 14 páltza ütésekkel megbüntetvén, annyiszor amennyiszer adják vissza a Gazdájának, ha pedig az szolgálni nem akar küldjék a tömlötzbe.«

Az ipar és kereskedelem szervezetéről annyi fontos, hogy a kereskedők és kézművesek na­gyobbik fele városi polgár volt: mesterember, aki a saját kisüzemében dolgozott, a kisebbik fele pedig uradalmi alkalmazott; házi, illetve udvari mester. Marhakereskedéssel és malom­tartással pedig földművelő parasztok is foglalkoztak.

A társadalom, mely a vázolt alapokon épült, szigorúan rendi szervezetű volt, ismert azonban, nevezetes kivételeket is. A mezővárosok ég a kun községek nem kerültek többé földesúri hatalom alá, noha rendi állásuk ezután sem volt; vagy évi összegben fizették a váltságot, vagy kiárendálták birtokukat; autonóm községi életük mentesült a közvetlen földesúri beavatko­zástól. Még Baján is, ahol pedig legkevésbbé tágított az uradalom, csak a városi alkotmányt adta a földesúr, de állandó befolyást nem gyakorolt a város életére. Az a jelentősége a kivált­ságos helyeknek, hogy szabad parasztsága, ha nem is tudta pótolni az itt hiányzó polgári rendet, annyira legalább össze tudta szedni magát, hogy később - napjainkban - már elő tud állni polgári igényekkel. Különösen a Duna-Tiszaközén volt jelentékeny ez a réteg. Itt volt a legtöbb mezőváros, s ide tartozott a kunság kiváltságos területe is. Kecskemét, Nagykőrös, Czegléd, Kiskunfélegyháza, Abony és Kiskunmajsa évi váltságos és árendás mezővárosok voltak, Baja kereskedő-iparos mezőváros. Kalocsa az érsek privilegizált helye s mindezeken felül a kiskun városok: Halas, Fülöpszállás, Szabadszállás, Kunszentmiklós. Ezek a helyek hordották magukban már az újjáépülés idején azt a lehetőséget, hogy polgári státust érjenek el. A középnemesség s az arisztokrácia itt sohasem vert olyan gyökeret, mint Biharban, Nógrádban vagy a Dunántúlon és soha nem jelentette a vármegye egész történelmét. A pest­megyei nemesség a török után sem szerezhette vissza csorbítatlan hatalmát. Legnagyobb szerephez a reformkorban jutott, amikor gyűlései országos jelentőségre emelkedtek. A Bácska új telepítésein más volt a helyzet: ott egy új nemesség keletkezett új hatalommal.

A rendi társadalom egészen önmaga látszólagos felszámolásáig ugyanazon mederben fejlő­dött. A berendezéskor meghúzott alapvonalak végig megmaradtak s minden csoport ezeken belül fejlődött azzá, amivé tudott, sőt a kialakult rend hatással volt a vidék mai korszakának az életére is.

A rendi társadalom e korszakának a mérlege nem sok de nem is kevés eredményt mutat. Benépesült és jórészt művelés alá került a föld. Kifejlődtek az agrikultura paraszti és kuriális hagyományai s nem is volt minden ökonómia nélkül való ez a mezőgazdaság, noha minden nyugati mögött messze elmaradt. Az ipar és kereskedés úgy ahogy kielégítette a helyi szük­ség­letet s a németek, zsidók, örmények mellett a magyarság is jelentékeny arányban részese­dett benne. A parasztság kiváltságos községei eljutottak a paraszti állapot legfelső szintjéhez: újabb szabadságok és újabb életformák fölvételére vállalkozhattak. Ahol kiváltság nem segítette a parasztságot, ott 1848-ra sem volt sokkal előbb, mint 1700-ban, vagy éppen még súlyosabb terheket hordozott. Az ócsai, aszódi és váci járás, vagy a Dunamellék úrbéres és kuriális községei egyformán a fölszín alatti paraszt-ősállapotban éltek s a legtöbb, ha paraszti kultúrát tudtak a saját használatukra teremteni. Ezek még ma is e szint körül járnak. A nemesség pedig kiépítette úri életének bázisait és szabadon élhetett politikai hivatásának. Polgárság olyan értelemben, mint nyugaton, a korszak végére sem állott elő. A bajai, kecskeméti vagy kőrösi civis alig különbözött a szabad paraszttól, még ha ipart űzött vagy tőzsérséget folytatott is: mestersége is, maga is paraszti szinten maradt.”

Folyt.Köv.

1.0 A DUNA-TISZAKÖZ 4.0 BÁCSKA

1.1 A TÁJ

4.1 KÉT VIRÁGZÓ NAGYKÖZSÉG 4.4 KISGAZDÁK

1.2 A NÉP

4.2 TELEPES KÖZSÉGEK

4.5 SZEGÉNY EMBEREK

1.3 A MÚLT I. rész

1.3 A MÚLT II. rész

4.3 CSONKA FALVAK 4.6 FÖLDREFORM
5.0 HELYSÉGMUTATÓ 4.7 GYÜMÖLCSPIAC JÁNOSHALMÁN

 

 

A mappában található képek előnézete Bácsalmás, Kossuth park II. - nyár 2012.